Mozgalmas idõket élünk nemcsak Kelet-Európában, itt a mi közvetlen környezetünkben is. Demokratikus eszmék hangoztatását halljuk minden oldalról, s ha nem is mindig demokratikus egy-egy csoportosulás, többségében mégiscsak a jószándék jut kifejezésre, s a rideg egyszólamúsággal szemben az alternatív lehetõség kórusa, a békés együttélés szellemében. Én a szinte általánosnak mondható lelkesedésre kaptam fel a fejemet, ahogy napjainkban egyszerû falusi emberek íveket írnak alá a demokrácia nevében a magyar tannyelvû oktatás kérdésébe bátran és határozottan beleszólva, mint akik csaknem váratlanul egyszerre megértették az iskola egész életre szóló jelentõségét. Miközben maga a szó: demokrácia inkább az ígéretével, a fényével hatott, mint politikai értelmével olyan emberek körében, akik még emlékeikben hordták vagy hallomásból ismerték a régi elnyomó rendszerek megkülönböztetõ gyakorlatát. És ugyanakkor megértettem az itt-ott megnyilvánuló óvatosságot és tartózkodást, talán még a rosszallást is, hogy mire jó ez, még majd baj lehet belõle. Mert egyedeinkben mégse vagyunk egyformák, s akibe mondjuk az általánosnál nagyobb engedelmességet sulykoltak a paranccsal szemben, úgyhogy a legcsekélyebb ellentmondást is nélkülözve ottmaradt megkövesedve az idegeikben, a zsigereikben ez a magatartás, maga lesz a legboldogabb, ha egyszer megszabadul tõle. Egy ilyen ívet én is aláírtam. Nem mintha másutt, más formában nem lenne bõven alkalmam demokratikus világnézetemet kifejezésre juttatni. Egyszerûen nem akartam más lenni a többi aláírónál, akik a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségébe léptek. Hozzájuk tartozom nem csak anyanyelvemnél és nemzetiségemnél fogva, de sorsommal és egész életem munkásságával is. Eddig nem voltam semmiféle pártban, ezt a közösséget se tartom politikai pártnak, s abban a pillanatban otthagynám, ha belebonyolódna a napi politika bármelyik szövevényébe. Attól ugyanis, hogy valaki ebbe a közösségbe tartozik, nyugodtan lehet valamelyik demokratikus párt tagja, de itt csak törõdjék iskoláival, anyanyelvének megmaradásával és ragaszkodjék a jogához, hogy utódai se tagadják meg a származásukat. És itt, ebben a közösségben ne legyen különbség egyetemi tanár és falusi szántóvetõ között. Nem a bezárkózás magányában, a demokratikus nyitottságban is identitásunkhoz ragaszkodva, ahogy számtalan nemzeti kisebbség meg tudott maradni századokon át. És ehhez igazán nincs szükség nagy szavakra, esküvésekre, történelmi pátoszra. Elég, ha Szenteleky szavaival hirdetjük: Szeressük azt, ami a miénk!